KARINTHY FRIGYES

BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL

– NOVELLÁK –

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA

A szerző minden jogot fentart magának

-3-

Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta lehetett – vérvörös korong a barátságtalan nap és valami fojtó szag szürődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyuttal nyugtalanitotta. Az utóbbi napok szorongásai most elmultak és ő most elhatározta, hogy többé nem is szabad azoknak visszatérni.

Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három, mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy »három« már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy igy: szomoru vagyok, de ez nem jó, vig akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három – és kihuzom magam és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomoruság és bágyadtság összehuzott és mosolygok – és mire kimondtam: »három«, már vig vagyok. Nagyon egyszerü ez. Egyszerüen azért, mert vig akarok lenni és nem akarok szomoru lenni.

Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerü és hogy ő erre még nem gondolt. Ezentul mindig igy lesz, mondta magában és ez nagyon megnyugtatta. Már a takaritónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra átvillant az agyán, kicsit talán tulságosan is vidáman. A takaritónő kicsit csodálkozva nézett rá.

Milyen egyszerü, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd lefolyt a Dunapartra, messziről tülköltek -4- a hajók. Nem ment be a tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A tőzsde és mindezek a dolgok – bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban és hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran és fogta a homlokát elől és mindez milyen halálosan szomoru volt. Az orvoshoz se megyek el, tette hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz és ostoba kérdései vannak. Eee… izélni akarja az orvos… hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem, dehogy, azt nem ugy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni. Szuggerálni. Igy mondják, szuggerálni.

Ezen megint megörült. A Szabadság-téren kevesen jártak, egy szembejövőt szinte megállitott, hogy közölje vele, hogy igy kell mondani: szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki és révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.

Mindez szomoruság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer átgondolta az egészet s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig. Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószinüleg a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól a feleségéhez és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.

Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult és összehuzott szemmel elolvasott egy cégtáblát – azután hosszu csend következett.

Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházba találta magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson, mit álmodott nehány perccel előbb – s végre hirtelen eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a köruton, boltokba vásárolt közben – a széken csomagok hevertek mellette – emberekkel beszélt, hangosan hadonászott. Valahol -5- mintha veszekedett volna is. Aztán bejött ebbe a kávéházba – de miért is jött csak be ebbe a kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd egyszerre felderült, eszébejutott az »egy-kettő-három«, amit délelőtt kifundált. Annyira jókedve lett, hogy dudolni kezdett és zsebredugott kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt és valami furcsa volt az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára és félhangosan szólt maga elé: »Az én édes fiam szeret engem. Az én édes fiam ugy szeret engem, mint fiu apját szereti az emberiség történetében«. Elmondta ezt és megdöbbent szavainak ünnepélyes nagyszerüségétől: – egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta mégegyszer, mélyen megindulva – és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az emberiség.

Egy, kettő, három – mondta és megint ránézett a pincérre. Szegény pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszere forró szeretetet érzett a pincér iránt, majdnem könnyek gyültek a szemébe és már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.

A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet. Ó és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomoruság és rosszaság eddig – ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. »Egy-kettő-három« ez mindent megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Ugy jött, hogy eddig homály és sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentul a szeretet mindent megmagyaráz és ezzel -6- uj élet kezdődik az ő életében. Csak ugy száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztülkasul, széditő sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül, Krisztus jutott eszébe és erre igy szólt: »Igen, Krisztus és az emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget. Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Ime, ezért szenvedtem és gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem volt kivül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta emberszeretet következik – és uj élet, ennek az érzésnek harmoniumában – ó, harmónium!«

Igen uj élet! – Uj élet! Uj élet! – ujjongott – aztán hirtelen ujabb nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik? Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen uj élet kezdődött s milyen más lesz ezentul a világ.

Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre és reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyü volt minden s még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy uj igazság születését kiséri, nagyon hasonlit a részegséghez. Igazán, a vér fejébe szállt s egy kicsit tántorgott is.

Esteledett.

Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyultak ki a kirakatok – távol, a Váci-körut végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszes-reklám betüi.

– Hm. Most mit tegyek – szorongott egy percig.

Bemegyek a kávéházba és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és energikusan történik -7- majd s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.

Azért, aránylag egész nyugodt vagyok, – mondta egy perc mulva. Hangosan mondta.

– Parancsol? – kérdezte a pincér.

– Feketét, – mondta könnyedén és magában örült. A pincér nem vehet észre semmit, gondolta, mert ime, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét, mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.

Felhörpintette a feketét és magában dudolt valamit. Majdnem elnevette magát izgalmában, ugy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit. Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyitsa ezt a pincérnek. Átült egy másik asztalhoz és odaszólt a pincérnek.

– Feketét.

Felnézett és észrevett két embert, aki a középső asztal mellett állt és őt nézte. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a szivében.

– Ahá, – mondta, – már figyelnek. Annál jobb.

Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszoritotta fogait és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen akkor rendbe van.

– Szervusz, Svarc! – mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet, megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában, itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét inni.

– Szervusz, Svarc! – mondta még hangosabban és az asztalra ütött. Több ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett. Zsebretette a kezét és átsétált a billiárd-terembe. Csak azért is, jó kedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már rájöttem, hogy lehet az embernek -8- jókedve. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.

Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az ablakon: tovább dudolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét és dobolt az üvegen. Aztán lassan megfordult és szembekerült az ajtóval.

Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek álltak és összetömörültek az ajtóban.

Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?

Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.

– Ahá, az uj élet! – jött rá hirtelen. – Megtudtak valamit.

És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.

Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje tartott.

– Alászolgája, szerkesztő ur, – szólt könnyedén, kicsit rekedten. – Na, nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis ujságirókkal, mi, hehe?

Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatta meg remegő és riadt idegeit. Egészen közel lépett és megveregette a szerkesztő vállát. Ez még nem elég, villant át agyán, ugy látszik nem ismert meg, meg kell mutatnom, hogy szeretem őt.

És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát és fejét mellére hajtotta. Behunyta szemét és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró könnyek gyülnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha oszladozni kezdett volna és pihegve sirni kezdett. -9-

Most sürü felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az ég. Krisztus feje vonaglott még és szemében mérhetetlen fájdalom és szeretet.

Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még és csititotta őt. Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kiváncsi arcok.

Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még jobban. Összevicsoritotta fogait és felrántotta szemöldökét. »Bá!« mondta és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek. Eleresztette a szerkesztőt és botorkálva indult meg, elforditott arccal. Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást hallott. A karzatról hanyathomlok rohant le egy csomó asszony és fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn – és ő gyötrődve próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj lehet, odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szivét, valami nagy, nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől azok ugy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet, valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.

Felért – a karzat üres volt – feldobott székek és asztalok – egyetlen lélek se az oszlopok között… No, mi az?… döbbent meg hirtelen, – na mi az, mi az, mi az?

– Pincér, – mondta rekedten és vadul dobogó szivvel és fenyegetően – pincér, feketét…

Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor elmulik ez a lidércnyomás. Ha -10- ő okosan viselkedik és feketét kér, elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat és az a szörnyeteg nem jön ide föl.

– Pincér, feketét…

De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett volna, nagyon hangosat kurjantott – és most halkabban tette hozzá »feketét«. És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és táncoltak.

Lenézett.

A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott, odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács mellett, egy széken.

De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi történt? Miért nem szól senki hozzá és miért nem mondják meg neki, hová bujt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bujt, vagy az oszlopok közé. Vagy itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide és most az ő asztala alatt terpeszkedik – és azért nézik őt ugy? Jaj, vagy talán felkuszott őreá és most az ő arcán fekszik és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő pillantását…? Nem, nem, nem.

Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyü, szörnyü dolog történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az istenért? Felemelte a kezét és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól: nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét – a keze magától emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat következik majd – feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy beszélni fog, egy perc mulva, vagy mindjárt – és mindezt ő nem akarja és mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy pillanatra a hiu és vacogó remény. De már nem hitte. -11-

Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni, cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért: amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van és hogy neki semmi titkolni valója nincs.

– Uraim, – mondta hangosan, – a szociálizmus vezet minket a liberálizmus felé. Éljen Vázsonyi!

Mialatt ezt mondta, belül kinosan s rémülten tolakodott fel a kérdés: hogy kerültem én ide és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már folytatni kell, ha elkezdte.

– A szociálizmus, uraim, az egyetlen megoldás uraim…

Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.

– Uraim! – orditott bele a gomolyagba. – Uraim! Az emberszeretet! Miért nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én szeretem… Uj élet… Uraim… Emberiség… Uj élet… Egy-kettő-három… És uj élet fakad… Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget… ó, végtelenül szeretni kell az emberiséget!!… Édes, jó emberiség!…

Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg. Kitárta karjait és ugy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szivében nyöszörgött és szükölt még egy riadt kis gyerek és menekülni próbált, ki innen, ki ebből a rettenetes kávéházból, – valahol az asztalok és székek között, kuszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki a boldog, napfényes szabadba és futni, futni… Ki innen, e gyülöletes és gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből -12- a szörnyü kávéházból, ahol rögtön minden összeomlik és valami büzös feketeség marad csak… ki innen, menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak és hátracsavarják karjait… ki innen, ahol mindjárt betömik száját és egy sötét oduba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért hányva dühében dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja a falakat… hogy füleit letépje és felszakitsa száját… hogy belemarkoljon agyába s összerázza, – agyába, mely elárulta s elhagyta őt… s mely megdermedett az iszonyattól…

Nyögve és tántorogva állt fel – már késő volt. Két kéksapkás ember közeledett. Az egyik melléje lépett.

– Mit akarnak? – kérdezte és halálos fehérség öntötte el.

– Jőjjön velünk.

– Hová? – kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. – Nem megyek. Ne nyuljon hozzám. Agyonverem.

– Jőjjön, mert megkötöztetem.

– Nem, nem, – szükölt magában az őrült – valamit tenni kell… csak ne kötözzenek meg… csak ne kelljen verekednem… Csak mehetnék igy, nyugodtan… Csak ezt, legalább… Csak mondana valamit, hogy mehessek… nyugodtan… Csapna be… Mondaná, hogy csak sétálni visz… hogy ne kelljen verekednem… ha már oda visznek…

Halványan elmosolyodott.

– De csak sétálni megyünk? mondta mosolyogva.

– Igen, – lepődött meg a mentő, hogy kisegitették. – Csak sétálni. Majd kocsiba ülünk.

És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt. -13-

A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, ugy ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad szerte. A parancsnoki hid közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a korlátba és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek, a derengésbe. Dombos, sárgásbarna sikság terül el előtte, a láthatár szélén szakgasztott, fanatisztikus hegyek violáznak, a középső hegy ormáról kavargó tajték-örvény kigyózik a zöld magosságba, pöfögve löki ki magából a tajtékot. Jobbra olivzöld korall-erdő sötétlik a sziklák alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a hajó megállt, szelid eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény. A parancsnok tekintete mintha e mélység felé furódott volna, mintha az utat keresné, melyen haladniok kell, tovább, ha itt se nyugodott meg végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére biztak. Jobbkeze könnyedén pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.

Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszu, tarajos kigyó mászik kifelé és lomhán végignyul a kürtő falán. A villódzó vizben cikáznak a halak és meduzák: bizonytalan körvonalu tömegek gombolyognak távolabb, szétnyulnak összehuzódnak, buta fejjel nekilódulnak a viznek -14- és feketén tünnek el valahol, valami biborló sötétségbe. A hajó rengő spongya-hegynek farolt neki és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány fényesség szökött ki, apró, kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.

Egy tátogó félszeguszó nekilódul az ablakoknak, megáll és kerek szemei kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a meduza átszeli a szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég iró egy csoport fölött lebeg, fejét befurta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.

Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: »Uraim, ne tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!« Más arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt ajkak közzé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak s kigyóznak a szobákon keresztül.

Éjfélben elsötétül a sárga fény s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama mélységből. Ezek a világitó algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy vörös csik vibrál végig, a koráll-erdő sötéten vörösödik el most a higanytó is és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok jobbkeze még mindig zsebében, balja kissé lejebb csuszott a kormánykerék küllői között. Szemeiben két vörös pont gyuladt ki. -15-

Éjfélben muzsikaszó hallszik s a libegve alvó halak összerándulnak. Harmadik éjszakája már, hogy a viz idehozta ezt a zenét: mindig gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő melódiája. Hegedü és zongora kavarta össze a hangok olaját, uszik a vizek felett s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang felett, uszik egy hajó, uszik és távolodik és huzza maga után a hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak és besiklik, a fedélzet alá. Egy halk hullám verődik a fülekbe s a nyelvek alá tolakszik hogy felemelje a nyelveket. De némák maradnak.

És a hullám beszél, s fültől-fülig szalad.

Sorrento… Sorrento…

Halljátok, néma férfiak… Sorrento felé megyünk a kék levegőben, Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély… a bárkák szeliden siklottak el az örvény mögött és az asszonyok hamar magukhoz tértek.

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból s fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten… Egy kicsit megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vizszag… és nedves lett a cipőcske…

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk és szepegtünk is… De ti nem sokáig hagytatok szepegni, ti kedves, néma férfiak… ó, mi mindenkor megbiztunk a ti nemes szivetekben… »Az asszonyok a mentőcsónakba!« hangzott a parancsnok szava és maradtatok, mosolyogva, a hajón és némán néztetek utánunk és mosolyogtatok, amint lassan tünt el a lámpasor, egyik a másik után… Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon… bizonyosan tetszettünk nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben… Ugy-e, szépek voltunk?… -16-

Sorrento… Sorrento…

Csak egy pillanatig voltunk megijedve… Csak egy pillanatig hittük, ó nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és puderes arcocska… hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest… hogy most aztán kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek… s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség és ugy löktök vissza a vizbe minket, mint a haszontalan és sivalkodó kis macskákat… Mert mi igy tennénk veletek, ha erősebbek volnánk… és igy teszünk veletek ott, ahol erősebbek vagyunk, titokban… Csak egy pillanatig voltunk megjedve…

Sorrento… Sorrento…

Aztán jött a vezényszó: »Asszonyok a mentőcsónakba!« s mi hanyathomlok szaladtunk… Ó, mi mindig biztunk a ti lovagiaságotokban, néma férfiak… hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire mi már alig emlékszünk… és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket és mi mosolyogva fogadjuk el helyét, ha felálltok a kocsiban, hogy leülhessünk… Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is kiszálltok, hogy mi leülhessünk… hogy eddig terjed…

Sorrento… Sorrento…

Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak… Oly szép az élet! Most megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiuk… Oly szép az élet… De mi mindig szivesen emlékezni fogunk rátok, néma férfiak, amiért oly kedvesek voltatok… nem felejtjük el, milyen nemesen adtátok oda, ami a tiétek volt… és hogy nektek köszönhetjük a -17- forró, kék életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiukat… Messieurs! Uraink! Néma férfiak! Egy könyet ejtünk el értetek szép szemeinkből: ugy-e, örültök ennek? Odalent, a mélyen… De milyen mélyen lehettek most… Mi kihajolunk a bárkából és keresünk titeket, a viz alatt… de a vizlap gáláns és enyelgő és csak ami arcunkat veri vissza… Halljátok?

Sorrento… Sorrento…

Igy imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje figyelmesebben lendül előre s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre. Néhány férfi, odalent a hajófenéken mozgolódni kezd: püffedt arccal emelkednek s libegve szállanak feljebb. A felfelé forditott szemgolyók rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyulik ki. De a parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: »Maradjatok csak!«

Maradjatok és bizzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat, a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyüek és libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a mélyben. Nem tetszik nektek ez a sürübb elem? Nem tetszik nektek ez az uj fény s e rejtelmes lények, egy uj élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszine alá nem mehetünk velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára nincs mit felelnünk s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazábban, mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.

Maradjatok csak. -18-

Havazni kezdett, de csak ugy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb igy, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott: drága és bóditó arca a puderes fátyolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.

– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.

És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon. Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.

Aztán megint hadarni kezdett.

– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak… -19-

És igy hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a Külső Vasutihid-utcában, egy kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a szeretőjével tartott.

– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát, szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos, hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy gyülöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…

És a fiatalember néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova szeretőjével tartott.

– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy odajössz hozzá – borzasztó ugy-e? Remegtem, sirtam a félelemtől. A nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csufolt, játszott velem. Az utcán gunyosan és messziről nagyokat köszönt nekem. Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki… Majd szándékosan leveleket dugdosott, hirtelen a mellényzsebébe… »Szegény barátom…« mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan hebegett… Azt mondta, hogy: bocsánat, de… és igy tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.

A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.

– Képzeld, igy meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen ostoba gyerek voltam. A nyomorult. -20-

És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult. Ránézett.

– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet gondoltam ki.

A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.

– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért ugy megkinzott… visszaadom neki a kölcsönt…

A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan, nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt el a puderes fátyol alatt.

– Nagyszerü lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök… Becsöngetek… Te felsikoltasz: »Szent isten, ez János…« Én belépek… rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mindketten egyszerre az arcába nevetünk: »Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj« és karonfogva távozunk… Képzeld…

Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.

– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torz vonalban vigyorgott. -21-

A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu aljába. Most se forditotta vissza az arcát. Talán egy pillanatig állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.

– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.

A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet, ami eltünt. Aztán csak a kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott… a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szük és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épitett zeg-zugos emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek Budán. Be kellett fordulnia, egy szük nyilt folyosón menni végig. Annak a végében volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy vasrács választotta el a tüzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a »Bábolnay« név.

A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el. A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.

Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba öbléből.

Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra -22- állt. Az arcán egy széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött, ugy, ahogy majd be fog lépni. Várt.

Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen halt el, csend lett.

Egy perc telt el.

És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak széles vonala és aki most hajolt volna arcához: egy szétesett és érthetetlen lyukat lát riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a Halál rémülete.

Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött. Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta, amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.

És ott dögölt meg az ajtó előtt. -23-

Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik… már véres az ég. Van-e itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan rettentő csunya szemei nem volnának. Valami földmivelő lehet, vagy kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazitsa meg a szijjam rámmordult és foghagymát lehelt felém… Meg kellett volna kötni ezt a szijjat, reggel belémvágott… véres a vállam, azt hiszem…

(«Kettős sorok – balra át!!… Jobbra kanya–rodj!!»)

Ne káromkodj má’ testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj. Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli, testvér. Majd átmegyünk a hegyen… aztán majd fujnak… ugy-e, fujnak… aztán majd dögölhetünk… aztán majd leszedhetem ezt a véres szijjat és megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk, akkor ugy is jó lesz azért… akkor nem birom tovább, milyen jó az, hogy akkor ugyse birom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem…

(«Század – lépést – válts!!… Balra kanya–rodj!!»)

… akkor szépen megállok majd… de pont két óra mulva… nyugodtan lefekszem majd a fübe… a lábam kinyujtom… a fejem ráteszem a bornyura… és elalszom… és akkor rugnak majd… és belém lőnek… és milyen jó lesz akkor… hogy akkor már lőhetnek, -24- élessel… ugy-e, kubikos pajtás, mert aki ugy elaludt, az már nem katona többé… ugy-e, testvér, aki meghalt, az má’ nem katona… Ugy-e, testvér… Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál… és ne büzlenél ugy, testvér… katonatestvér…

(«Harmadik század – állj!!… Brigád in–dulj!!…»)

Indulok már, kapitány ur, hogyne indulnék… Nem látunk mi már németet ma, azt tudom. Megyünk a németbe… bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna valamit… De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!

(«Négyes sorok – jobbra át!… Század lépést – válts!!»)

De csunya arcot vág az én kubikos barátom… Hazagondol. Valami falura, ahol most esteledik… az öregek pipáznak a házuk előtt… ó, szép lehet.

Talán velük kellene énekelni… nem érezném annyira… Hallod-e, kubikus barátom, én is hazagondolok. Most gyulnak fel az ivlámpák a körutakon… A kávéházak előtt kéksávos redőnyök… most olvassák az estilapokat és várják a hireket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a terrászon, cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek… Csapataink Oderberg-ig nyomultak előre. Holnapra ütközet várható… a Vág völgyében négyszáz ember esett el… a katonák… -25-

(«Szakasz vi–gyázz!!… Kettős rendek – jobbra – nézz!!…»)

Lent a korzón sétál az egyetemi ifjuság. Selyemköpenyes nők… nagy kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa… azok jönnek-mennek… megállnak… benéznek egy utcába… meggondolják magukat, befordulnak. Egy kirakat megtetszik… egy virág… a parkban… megállnak előtte és nézik… Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.

(«Vi–gyázz!! Kettős rendek – balra át!!»)

Hát aztán, kubikus testvér, ez igy van. Mert ők ugy-e sétálnak, jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, ugy látom a képeden. Hát én majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az, hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok, meg a selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német – megijedtek. Ideküldtek minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugy-e testvér, dögölj meg. Dögölj meg, testvér, ugy-e, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt és szája begörbült ijedtében, – jaj, piszkos német, még mellbevág, összetépi a lüszterkabátot, két, ijedt tenyerét kinyujtotta hát és téged, kubikos testvér, meg engem maga elé állitott, páncélnak: – ezeket verd, német, ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugy-e, hős katonák. Mi nem fordulunk meg, ugy-e, testvér, megyünk előre, a hazánkért, – meg ne fordulj, kubikos, mert hátbavág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni, kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték -26- nekünk. Ők, a kis szerények… ők, a szelidek… ők, átengedték nekünk a dicsőséget… a hősi halált… milyen szerények voltak… Mi védjük a nőket, testvér, meg az anyákat… ide lőjj német, ha mersz… Mi védjük az ők feleségét… mi védjük most más feleségét… más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó szobákban.

(«Harmadik század állj!!… Század rajvonalba fej–lődj!!»)

Az én vállamat épen ugy szoritja, mint a tiédet, és még hozzá az enyém véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szijj csuszik. Egy-kettő,… egy-kettő… egyet csuszik föl… egyet le… egyet föl… egyet le… ott, ahol véres. Ne káromkodj… nem birom ki… inkább a halált…

(«Első raj állj!! Föld–re!»)

Ott az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most, valahol a hátunk mögött… de jó volna megfordulni, hadd látnám a szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni… csak egyszer… Szép, piros szivárvány… elmulik, testvér és mi nem látjuk soha többé… Szép, haszontalan szivárvány, halavány… De a katonának nem szabad azt nézni, testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.

(«Irány – jobbra a hegy! Fegyver – láb–hoz!!»)

Jeleznek valamit?… Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elől már szétfejlődtünk… az erdő mögött lehet valami… Ne nyugtalankodj, testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák… majd meglátjuk, mi vár ránk…

(«Távolság – ezer! Cél – előre!!»)

Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Ugylátszik, mégis megütközünk ma. No, hős katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Ugy látom, -27- pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a »monori kikötőben«. No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy golyó fültövön talál, testvér… és akkor nem menetelünk már… jó lesz-e, kubikos… Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugy-e,… iderogysz majd mellém… a borju fejemre csuszik… itt hörgöd majd arcomba a vért… és két homokos karod nyakamba esik… és átölelsz majd, mint azt a férfit az az asszony… a más felesége… akit mi védünk, hős katonák… Nem mennél előre, az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb. Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba… és betörné a sárga, ostoba fogaid… ostoba… te ostoba barom… te állat… hogy törtetsz előre… hogy törtetsz… mint a barom… te hős katona…

(«Távolság – ötszáz!!!… Harmadik század – balra át! Rohamlépés – in–dullj!!»)

Bal… jobb… bal… jobb… hehe, he. Lóg a nyelved kubikos? Hát csak rohanj, te szép katona… hehe… rohanunk, mi? Hajrá! Be vigan futunk… Mögöttünk leroskad az ég… Előttünk vérzik az erdő… Fuss, kubikos, fuss… Fussunk versenyt kubikos… No, ki lesz ott elébb?… Várnak ránk… szép asszony vár ránk, ugy-e,… hogy ugy futunk… Vár ám, a puskatus, a hátad megett… Nem állanál meg egy percre… hallod-e, mondani akarok valamit…

(«Rohamlépés – indulj!! Balra tarts!! Jobbra kanyarodj!!! Fegyver suly–ba!»)

Hahó! Hallod-e!… Csak azt akarom mondani… mielőtt összeesek… csak azt akarom mondani… hogy most harangoznak a falutokban… Templomból jönnek a lányok… Meg ezt: mielőtt összeesek…

(«Század lé–pés!!… Vi–gyázz!!») -28-

Meg ezt: hogy el ne felejtsem… hogy lássam még utoljára… Most asszonyok jönnek a partra… a tenger tajtékzik… a fürdőkabinok vöröslenek a fényben… Hallod-e, kubikus? A távoltengerek partjain… most asszonyok fürdenek… fátyolruhájuk testükre tapad… kijönnek a partra és a homokba vigigfeküsznek… Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák… karjuk a fejük alatt… és egy férfi közeledik… egy cibil… rájuk mosolyog… megáll…

– («Raj – menetlé–pés! Tömö–rülj!!»)

Most… mig itt mi rohanunk… mig itt mi összeesünk… most yachtok futnak a tengeren… tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a yachtot… A fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek. Flanellruhás urak szivaroznak… bent, a kajütből lágy muzsika szól… Halkan beszélnek, a part elhomályosodik… édes bort hordanak körül…

(«Raj – térdre!! Fegyver – kész!!»)

Tudd meg hát, te barom és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos asszonyok ülnek… sötét férfiszemek merengnek a pódium felé… Fájó hegedük sirnak. Solo… Még egyszer… még egyszer… még egyszer… akarom látni…

(«Raj – fel! Irány – a domb! Indulj!!»)

Most szomorufüzek borulnak a part márványpadjaira… Nehéz virágok omlanak össze… Két árnyék csókolózik… Még egyszer, akarom… Most csendes és hallgatag erdőkben kigyózó ösvény fut a tó felé és a tavon kigyózó fényfoltok bujdokolnak… És zene árad, messziről… és szivek áradnak tul a gyönyörtől… és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé… és gőz árad az égbe… és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve és sirnak… sirnak szabadon és boldogan… -29- ó, élet gyönyörüsége… ó, gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora… és szabad levegő…

(«Század – balra át!! Sza–kassz! Rajvonal – jobbra zár–kózz!!»)

(«Öt ember ebből a szakaszból – hozzám!! Ez a sárga ló – hé! hallod?! Mars!»)

Hát igazán, hadnagy ur? Kezdődik?… – No, kubikos… most jön a tánc. Majd vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg… lóg-e a nyelved?… Észre ne vegye a hadnagy ur, hallod. – Megyek már, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Hát akkor most már nem bánom, hadnagy ur. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos mellett… itt fordulok fel… itt akarta az isten… az a keserves isten az égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyuba, hadnagy ur… dübörög már csak bele, mi kettőnket… engem, meg a kubikost…

(«Roham!!… Ötszáz méter – egyenes!! Mars!!… Második raj – le!! Első raj!!… térdre!!… Előre!!… Előre!!… Kutyák!!… Előre!!…»)

Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz… én is csak olyan sár vagyok, mint te… idenézz, én nem félek! A cudar isten nem engedi féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg, – hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordits, paraszt!

(«Öt ember – oda, a dombra!!… Fel!… Fel!… Nem mentek?!… Káplár, lelőni, aki nem megy!… Fegyver – kész!…»)

Hajrá! hajrá! Megyek, káplár ur… ne hátulról, csak hátulról ne… brrr, azt nem szeretem… Vacogsz, te kutya… te kutya fogaim… vacogtok… Ember… emberméltóság… éljen a társadalom! -30-

(«Első raj – le!… Állj!… Álljatok meg!… Le… a földre!… Takarás!!… Takarás mögé!… Jobbra tarts!!…»)

Most… most, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… itt… itt… Hadnagy ur, isten vele… Hadnagy ur… isten vele, szép hadnagy ur… látja-e… ott… most látom ám… most ölelik a szeretőmet… egy sima ficsur… homályos szobába… a függönyöket behuzták… és muzsikát duruzsol a fülébe… a szeretőmet, a ringyót… a gyáva cibil… a rongy… Pajtás… töltényt.

(«Tüz!… Tüz!…»)

Pajtás… töltényt… az enyém elfogyott… Hadnagy ur… áldja isten… maga megmenekül… menjen haza… és ölelje meg a szeretőmet… a magáé… magának adom… Pajtás… töltényt…

(«Tüz!… Tüz!… Tüz!…») -31-

• Az uj élet 3
• Ballada a néma férfiakról 13
• Jó vicc 18
• Az ütközet 23